Arany színekben játszó szén szavak,
Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,
Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
Kormos Vas bongna, izzana a rács,
mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,
s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-
J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:
bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.
Az ég alatt, hol minden tett előtt
A tettek húsa, a tevő, lemállik,
Ha rombolod a fölépíthetőt,
Csak építed, s tovább, mint mindhalálig
S hol jégcsontok a tettek és a lélek
Húslánggal ég és nincsen, nincs halál,
Teszel vagy sem, bősz lángod újra éled.
Hajítsd el, dobd el, vesd el, visszaszáll.
Mert meg van írva: jég borítsa sírod,
S az anyag tévelygését: életednek
Súlyát még életedben kell kibírnod,
Mert bármit tettél is, parancsra tetted.
Nincs mérce. Nincs akar vagy mer vagy nem mer.
Nincsen halál s a roppant ég alatt
A világ lakhatatlan, csak az ember,
Csupán az ember lakhatatlanabb.
Orosz István: Fecskeszárnyak
(Gerzson Pál festménysorozatához)
A parti fecske röpte íve által
Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal,
És túlhevült planétaként remegve
Csak áll a fény, akárha teste lenne,
Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy
Fölpúposul a menny, aztán alárogy;
Csak transzparenciák, csak áthatások,
A kadmium a gézen átszivárog,
És fénytörés csak, és a fénytörésben
Már szinte látni, vagy nem látni mégsem,
Csak sejteni és emlékezni rája:
Ez volt a színek ős-alkímiája;
Mindegyik rész az egészet idézi,
A táj a tájban nem-euklidészi,
Egy régi évszak színe hull alá ma
Haránt a Rókarántó homlokára,
S a vászon másik oldalán az égbolt
Fényszítta szőke színe néha kék volt,
Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra,
Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva;
S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok
Kimetszik újra, s éppen azt az arcot;
A formák közt a távlattanra látni,
Az édenkertig nézhet vissza bárki,
S a szemsugár, akár a húr feszül meg
Orsóin ott a lüktető időnek.
WEÖRES SÁNDOR VEZEKLÉS Ó tiszta ég derűs, komoly magánya! ó távolságtól kékült levegő! oly messze vagy, hogy a lent-lebegő madárka kettős-ívű gyönge szárnya
reád-tapadtnak látszik, te hatalmas. Valaha voltam én is oly magam, mint te. S véltem: mint te, oly boldogan sivár s érdektelen leszek s nyugalmas.
De csendemet a cécóért eladtam. Véltem: csak kóstolom az életet s látom: a lét a habjaiba vett és több van már fölöttem, mint alattam.
Mosoly helyett röhej rángatja számat, mert pillanatnyi bűnök gőze hajt, nem a magányt vágyom, de a ricsajt. Te balga szűz, olajodért a bánat
jókor van még? - Nagy ég, ne légy sötét: leszek-e még, mint te, oly tiszta pálya, melyre egy vércse vagy pacsirta szárnya rajzolja a mosoly kettős ivét?
Fecske Csaba J. A. a Dunánál
a rakodópart alsó kövén ült
fölötte a nyári nap kövérült
nézte hogy úszik el a dinnyehéj
bár magas volt a vízállás sekély
a kéj tudvalevő hogy ő egész
népét és nem középiskolás fokon
tanítja majd no ez kissé merész
elképzelés volt mert a nép zokon
veszi ha kioktatja egy költő
félig székely vagy tán egészen az
mi egykor igaz volt már nem igaz
szétesett világot örökölt ő
sajnos a kabát is szakad tovább
s egyre ostobábbak az ostobák
- akós hordóban nyúlfülhosszú árnyak sétám rovom a vörös kórházkertben égi skutellák kissé összeverten fenn röpködő zománcok égi pillék mind azt zihogják én már messze szálljak Olaszba ámbár Nyíregyháza is szép csak az embert ne hagyja a reménység mely nő és nő mint gránátalma fákon s fanyar korom lesz fönn a barna ágon melyet leráz a puffanó sötétség -
Gyurkovics Tibor: Nature morte
Van ami van van ami nincs
nyűglődnek fák és kispapok
fejünk búbjára esnek és
összetörnek a csillagok
mi aztán földig hajolunk
ragyog az isteni hideg
és szedjük mint a koldusok
csillogó cserepeiket
pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
József Attila: NEM EMEL FÖL 
pedig volna még